A trauma, az érzelmeink hatása és az idegrendszerünk működése.

Mostanában nagyon sokat foglalkozom a trauma témával. Rengeteg minden hatás ér minket a születésünktől fogva (bár inkább már előtte elkezdődik a magzati korunkban is), ami hatással van a személyiségünkre, a viselkedésünkre, arra hogyan tudjuk fogadni és adni a szeretetet, kihez vonzódunk.
Sokáig úgy gondoltam, hogy a gyermekkorban átélt konkrét bántalmazás tud csak traumát, mély sebet okozni, de időközben rájöttem, hogy ez nem így van.
Lehet, hogy gyermekként nem bántottak, de ha másfajta módon kaptad meg a szeretetet és a törődést, mint amit Te igényeltél volna, akkor bizony annak végül lehetnek negatív hatásai, hiszen a hiány ott van benned.

A trauma nem az ami veled történik, hanem ahogy megéled az adott eseményt. A trauma sebet jelent.

Nagyon foglalkoztat ez a téma, hiszen saját magamon és a működésemen, a félelmeimen és a mély sebeimen keresztül egyre jobban megismertem magam és egyre jobban összeállt a kép.
Az én legmélyebb sebem és a nehézségem az, hogy valamiért kiskoromtól az az érzés (félelem) a legerősebb bennem, hogy én nem vagyok elég jó így ahogy vagyok, hogy nem kellek. Sok éve foglalkozom ezzel a témával, hiszen ez a mély seb hatással volt az életemre, a kapcsolataimra, mert sokáig olyan férfiakat is választottam magam mellé, akik csak erősítették bennem ezt az érzést. Mindig úgy éreztem, hogy nekem muszáj tennem valamit azért, hogy a másik elfogadjon és szeressen. Nekem ez volt a normális állapot, hogy amúgy egyedül vagyok, magamra vagyok hagyva és mindent meg kell oldanom egyedül. Megtanultam egyedül kézben tartani mindent és ez nagyon jól is működik azóta is az életemben. Ezt a szerepet érzem közel magamhoz, a munkámban is akkor érzem jól magam. Amikor csoportokat vezetek, női kört tartok, amikor gyerekekkel foglakoztam, amikor ételosztást szervezek, akkor a segítés mellett meg tudom élni azt, hogy jól működtetem a dolgokat, kézben tartok mindent, megteszek mindent amit tudok és nem merül fel az az érzés, hogy nem vagyok elég jó ehhez vagy nem kellek. Sokáig figyeltem ezt, hogy amikor kikerülök ebből a vezető szerepből, akkor elerősödnek bennem ezek a félelmek és nehéz. Nehéz elengednem az irányítást, mert akkor előjönnek a gyengeségek, a félelmek.
Kiskoromban nagyon sokszor azt éreztem, hogy engem senki nem lát igazán, hogy sehova sem tartozom és egyedül vagyok. Nagyon nehéz érzések ezek, főleg gyermekként, amikor még nincs az ember kezében semmilyen eszköz ahhoz, hogy ezt kezelni tudja.
Sok év önismereti munka, a rengeteg könyv nagyon sokat segített abban, hogy jobban megértsem mi hogy működik.

Nekem nagyon erős a hitem az életben, a sorsban. Hiszem, hogy nem történhet az életünkben olyan dolog, amivel ne lenne dolgunk, minden a fejlődésünket szolgálja. Persze voltak az évek során, amikor kicsit én is megkérdőjeleztem (főleg amikor bántalmazott gyerekekkel foglakoztam és nehezen tudtam megérteni, hogy miért kellett ezt átélni valakinek), de úgy gondolom, hogy az egész képet nem láthatjuk. És leélhetjük úgy az életünket, hogy okokat keressünk arra, hogy miért ne higgyünk, mert meg fogjuk találni, hiszen rengeteg szörnyűség történik a világban, de hiszem, hogy legalább annyi csodálatos dolog is. Nem tudnám és nem szeretném az életem a hit nélkül élni, mert ez az ami mindig erőt ad arra, hogy továbbmenjek.

Foglalkoztat az élet működése, spirituális léleknek tartom magam, de nem szerettem sose a túlzott elrugaszkodó és “túlspiri” magyarázatot mindenre. Ezért is próbálok olvasni, tanulni és megérteni mélyebben a dolgokat. Nagyon foglakoztat a lélek maga. A női tanfolyamokon is számomra fontos, hogy a jóga, a spirituális gondolkodás mellett ugyanúgy a fizikai része, a megfogható részét is átadjam és azzal is foglalkozzunk.
Ezek miatt is kezdett mélyebben érdekelni a trauma téma. Erről is szeretnék írni egy nagyon hasznos könyv segítségével, hogy kicsit jobban megértsem és Te is ha olvasod, hogy hogy is működik az egész. Hogyan lehet hatással ránk a gyermekkorunk, hogyan függ össze testi-lelki kapcsolat, hogyan hat az agyunk működésére az, hogy mit éltünk át gyermekkorunkban.
Évek óta emberekkel foglalkoztom és megfigyeltem, hogy sokszor felnőttként is védekezünk és sokszor bizony ez az állapot az, ami megakadályozza pl. azt, hogy valaki várandós legyen. Ezeknek az összefüggéséről is szeretnék írni.


Az idegrendszerünk szerepe

Az autonóm idegrendszer két részre: a szimpatikus és a paraszimpatikus részre oszlik.
A szimpatikus idegrendszer a testünkben úgy működik, mint egy gázpedál, a paraszimpatikus pedig fékként. Ezekről a reciprokokról Darwin is beszélt, együttműködve fontos szerepet játszanak a testünk energiaáramlásának szabályozásában. A szimpatikus idegrendszer az energia felhasználását, a parasztimpatikus pedig az energia megőrzését segíti elő.

A szimpatikus idegrendszerünk felelős a testünk izgalmi és éberségi állapotáért (arousal), a “küzdj vagy menekülj” válaszért. A szimpatikus idegrendszer az érzelmekkel együtt működik. A gyors cselekvést támogatva vért áramoltat az izmokba, a mellékvese adrenalint bocsájt ki, ennek hatására felgyorsul a szívverésünk és megemledik a vérnyomásunk.

A paraszimpatikus idegrendszer (érzelmek elleni) az önfenntartó funkciókért felelős, pl.: az emésztés, a sebgyógyulás. Megfékezi az arousalszint emelkedését, lelassítja a szívverést, az izmokat ellazítja és visszaállítja a normális légzést. Darwin úgy fogalmazott, hogy a “táplálkozás, a menedék és a párzási tevékenység” a paraszimpatikus idegrendszertől függ.

Meg tudjuk tapasztalni ennek a két rendszernek a működésést saját magunkon, amikor mély légzést veszünk, azzal bekapcsoljuk a szimpatikus idegrendszert, ezáltal felszabadul az adrenalin, ami felgyorsítja a szívverésünk. A hosszú kilégzés pedig a paraszimpatikus idegrendszert aktiválja, ami lassítja a szívverésünk. A hosszú mély kilégzés segít nyugalmi állapotot létrehozni. A légzésünk által pedig folyamatosan gyorsítjuk és lassítjuk a szívverésünket. A fék és a gázpedál kiegyensúlyozott összhangban működik.

A biztonságos kapcsolatok nélkülözhetetlenek egy kielégítő és boldog élethez. A társas támogatás az, ami a legerőteljesebb védelmet ad a stressz és a trauma negatív hatásaival szemben. A társas támogatás nem az, hogy nem vagyunk egyedül, hanem a kölcsönösség, tehát a körülöttünk lévő emberek valóban látnak, hallanak és értenek minket. Ahhoz, hogy a gyógyulás elkezdődjön, szükségünk van a biztonság érzésére.

Sok traumatizált ember érzi úgy, hogy nem találja az összhangot a körülötte lévő emberekkel. Sok helyzetben, amikor egy felnőtt vagy egy gyermek nehezen tud kapcsolódni, túlságosan bezárult, akkor nem tud támogatást elfogadni egy másik embertől, ebben tud segíteni, ha valamilyen állattal kerül kapcsolatban. A kisállattal való kapcsolódásban megtapasztalhatja (újratanulja) a biztonságot és a szeretetet.

Az átélt trauma hatással van az idegrendszer működésére, és amennyiben nincs kioldva a trauma, akkor bizony egy megváltozott idegrendszerrel tapasztaljuk a világot, teljesen másképpen érzékeljük a valóságot, a veszélyt és a biztonságot.

Az autonóm idegrendszer három fiziológiai állapotot szabályoz. A biztonság szintje határozza meg, hogy egy adott helyzetben melyik is kapcsol be. (Porges elmélete)
Amikor trauma ér minket, fenyegetve érezzük magunkat, akkor az első szinthez fordulunk, ami a társas bevonódás. Segítséget kérünk a körülöttünk lévő emberektől. Ha senki nem segít (vagy közvetlen veszélynek vagyunk kitéve), akkor a szervezetünk egy primitívebb túlélési mechanizmushoz, a “küzdj vagy menekülj” reakcióhoz fordul. Ha ez nem sikerül (nem tudunk elmenekülni, csapdába kerülünk, legyőznek minket), akkor a szervezetünk úgy próbálja megóvni magát, hogy kikapcsol és minél kevesebb energiát használ fel. Ekkor a lefagyás vagy az összeomlás állapotába kerülünk.

A trauma nemcsak küzdésként vagy menekülésként tud megnyilvánulni, hanem megjelenhet teljes bezárulás és a jelen nem megélése. Amikor a küzdés vagy a menekülés nem oldja meg a helyzetet, bekapcsol a vészrendszerünk, a szívverésünk lelassul, a légzés felszínessé válik. Amikor ez a rendszer veszi át az irányítást, akkor senki és semmi nem számít már, még saját magunk sem. Kikapcsol teljesen a tudatos észlelés, és már a fizikai fájdalmat sem érezzük többé.

Az életben azonban, ha érzelmileg közel szeretnénk érezni magunkat valakihez, kapcsolódni szeretnénk, akkor a védekező rendszerünket ki kell kapcsolnunk. Ahhoz, hogy tudjunk játszani, szeretkezni, gondoskodni az agyunknak ki kell kapcsolnia a természetes éberségét. Sok traumatizált ember túl éber ahhoz, hogy el tudja engedni magát és élvezni tudj az életet, néha pedig túl tompultak ahhoz, hogy új élményeket fogadjanak be, vagy észrevegyék a valós veszélyeket. Sokan addig a pontig érzik magukat biztonságban, amíg a társas érintézkezés a felszínen marad, a fizikai közelségre negatívan intenzíven tudnak reagálni.
Minden mély kapcsolódáshoz, öleléshez, együttalváshoz, szeretkezés megéléséhez meg kell engednünk magunknak a mozdulatlanság félelem nélküli meglését. (Porges)

Egyre több tanulmány igazolja, hogy a tartós érzelmi bántalmazás és elhanyagolás ugyanolyan kártékony lehet, mint a testi bántalmazás és a szexuális molesztálás. Az elhanyagolás, érzelmi bántalmazás azt az érzést kelti bennünk, hogy nem látnak, nem ismernek, nem értenek meg minket és nincs hova fordulnunk, ahol biztonságban érezhetjük magunkat. Ez bármilyen korban romboló hatású.

Az érzékelési világunk a születésünk előtt kialakul. A születésünk után a testi érzetek határozzák meg az önmagunkhoz és a környezetünkhöz fűződő kapcsolatunkat. Az, ami körülüttnk történik, szintén hatással van a testi érzeteinkre. A külső tényezők meg tudják változtatni a figyelmünk fókuszát, és meghatározzák a gondolatainkat és a cselekedeteinket is. Az agyunk feladata, hogy folyamatosan figyelje és értékelje azt ami bennünk és körülöttünk történik. Ezek az értékelések a véráramban kémiai üzenetek révén, az idegekben elektromos üzenetek útján változásokat idéznek elő a testünkben és az agyunkban. Az agy kéreg alatti régiói szabályozzák ezáltal a légzésünket, a szívverésünket, az emésztésünket és az immunrendszerünk, Ezek a rendszerek túlterhelődhetnek, ha veszéllyel szembesülünk.
Egy erős negatív érzelem újraélése változásokat idéz elő azokon az agyterületeken, amik idegi jelzéseket kapnak az izmokból, a gyomorból és a bőrből (amik szerepeket játszanak az alapvető testi funkciók szabályozásában. Egy múltban történt trauma felidézésekor újra átéljük azokat a zsigeri érzeteket, amikat az eredeti eseménynél éreztünk.
Amikor halálos veszéllyel szembesülünk, félelem és rettegés önt el minket. A traumát újraélő emberek számára semminek nincs értelme, a bénító félelem és düh uralkodik rajtuk. A testük és az elméjük folyamatosan fokozott izgalmi állapotban van.
Amikor egy ember megreked a túlélés módban, akkor bizony a test energiái erre összpontosulnak, és ez nem hagy teret a gondoskodásnak, a törődésnek és a szeretetnek sem.
Amíg a test védekezik valami ellen, a legszorosabb kötelékek kerülnek veszélybe, emellett pedig a képességük a játékosságra, a tanulásra és arra, hogy idafigyeljen a másik ember szükségletire is sérül.

A túl intenzív érzések a gyomrunkra és a szívünkre is hatással van. Az érzelmeink kifejezésében és a szabályozásában fontos szerepet játszik az agy, a szív és a gyomor. A nagyon megárzó érzelmeinket gyomorszorító és szívet tépő érzésként tudjuk megtapasztalni. Ilyenkor sokszor bármit képesek vagyunk megtenni azért, hogy ezek a zsigeri érzéseket megszüntessük, ez meg tud nyilválni abban, hogy túlzottan ragaszkodunk egy másik emberehez, tudatmódosító szerekkel tompítjuk el magunkat, vagy akár (ez főként fiatalabb korban jellemző) vagdossuk magunkat, hogy a lelki égető fájdalmat lecseréljük egy másik érzetre.

Az, hogy tudjuk mit érzünk, az első lépés ahhoz, hogy tudjuk miért érezzük azt. Ha tudatában vagyunk a belső és a külső környezetünk változásainak, akkor tudunk tenni azért, hogy a saját kezünkbe vegyük az irányítást. Erre akkor vagyunk képesek, ha az agyunk megtanulja megfigyelni, hogy mi zajlik bennünk. Ezért nagyon fontos a tudatos jelenlétnek a gyakorlása, ami megerősíti a mediális prefontális kérget, ami nagyon fontos a traumából való felépüléshez.
A zsigeri érzések jelzik számunkra, hogy mi biztonságos, mikor vagyunk veszélyben és mi kell ahhoz, hogy életben maradjunk. Ezek a zsigeri érzések abban is segítenek, hogy ki tudjuk értékelni azt, ami körülüttünk zajlik.
Egy traumatizált ember krónikusan veszélyt éreznek, a múlt elevenen él bennük rossz, gyötrő érzésekként. A testüket folyamatosan zsigeri figyelmztető jelzések bombázzák, aminek gyakran az a következménye, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják a zsigeri érzéseiket és próbálják eltompítani a belső világukat és a tudatosságukat. Saját maguk elől is elrejtőznek.
Minden egyes betegség, fájdalom, feszültség jelzés a belső hangunktól, a testünktől, hogy valami nincs rendben, valamit nem veszünk észre.
Minél erősebben próbáljuk elutasítani és figyelmen kívül hagyni a belső figyelmeztető jeleket, annál valószínűbb, hogy átveszik az irányítást és szégyenérzést, zavarodottságot okoznak.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a testünk jelzéseit, végül képtelenné válunk arra, hogy rájöjjünk, hogy mi a, ami valóban ártalmas/veszélyes vagy mi biztonságos vagy támogató. Fontos a barátság a testünkkel, ha ezt a kapcsolatot elveszítettük akkor sokszor megjelenhet az, hogy külső szabályzásra van szükségünk: gyógyszerek, alkohol, drog, kényszeres alkalmazkodás, függő kapcsolat.

Attól, hogy elfojtjuk magunkban a belső segélykiálltásokat, a stresszhormononok ugyanúgy aktiválódnak. Az olyan testi tüneteknek, amiknek nincs megállapítható fizikai alapjuk, előfordulnak traumatizált gyerekeknél és felnőtteknél is. Ilyenek lehetnek a krónikus hát- és nyakfájdalom, a fibromyalgia (állandó izomfájdalom), a migrén, az emésztési problémák, az irritábilis bélszindróma, a krónikus fáradtság és az asztma néhány fajtája. A traumatizált gyereknél 50x nagyobb arányban forfulnak elő asztmás tünetek.

Alexitímia: amikor az érzelmekre nincsenek szavak. Sok traumatizált ember képtelen leírni, hogy mit érez, mert egyszerűen nem tudják azonosítani, hogy mit jelentenek a testi érzetek. Dühösnek tűnhetnek, de közben azt mondják jól vannak. Amikor egy ember képtelen megállapítani, mi történik a testében, végül elveszíti a kapcsolatot a szükségleteikkel is, és nehezen tudnak gondoskodni magukról. Ilyenkor ki tud alakulni étkezési zavar is. Az anorexiában szenvedő betegek háromnegyede, a bulímiában szenvedők több mint a fele érzelmi zavarral küzd, nagyon nehezen tud beszélni az érzéseiről.
Az alexitímában szenvedő emberek akkor tudnak javulást elérni az állapotukban, ha megtanulják felismerni a testi érzeteik és az érzelmeik közti összefüggést.

A traumát átélt emberek, akkor tudnak elindulni a gyógyulás útján, ha megismerkednek és megbarátkoznak a testünkben jelen lévő érzetekkel. Tudatosítani kell az érzeteket és azt, hogy a test milyen kölcsönhatásban vagyn a körülötte lévő világgal. A gyógyszerek ebben az esetben is csak eltompítják az érzeteket, és nem tesznek semmit azért, hogy feloldják.

Amikor zaklatottak vagyunk, az a legtermészetesebb, hogy keressük egy másik ember társaságát és támogatását, azonban ahhoz, hogy őszinte kapcsolat tudjon kialakulni, képesnek kell lennünk levetkőzni a védekezésünk, elengedni a kontrollt, fontos, hogy autonóm személyként tudjunk önmagunkra és a másikra is tekiteni. Össze vagyunk hangolódva a körülöttünk lévő emberek finom érzelmi változásaival is. Fontos, hogy olyan emberek vegyenek körül minket, akik táplálnak és erősítenek minket és ez kölcsönös. A korai kötődési mináink hozzák létre azokat a belső térképeket, amik alapján a kapcsolatainkat alakítjuk az életünk során.

A kapcsolati térképeink bevésődnek az érzelmi agyunkba, és nem lehet módosítani őket csak azáltal, hogy megértjük hogy jöttek létre. Felismerhetjük, hogy az intimitással kapcsolatos félelmünknek köze van az édesanyánk szeretetéhez. De ez a felismerés tud segíteni abban, hogy felfedezzük a kapcsolódás más módját.
Az ahogyan az édesanyánk (vagy az elsődleges gondozónk) foglalkozott velünk, ahogy szeretett minket mind-mind beágyazódnak az agyi áramköreinek hálózataiba, és létrehoz egy sablont, ami meghatározza az önmagunkról és a körülöttünk lévő világról alkotott látásmódunkat.

A térképeink tudnak módosulni a későbbi tapasztalataink hatására. Egy mély szerelmi kapcsolat, valódi átalakulást hozhat, ahogy egy kisbaba érkezése is.
Egy elhanyagolt gyermek, felnőttként elsajátíthatja az intimitás és a kölcsönös bizalom szépségét, lehet része olyan mély, spirituális élményben, ami megnyitja őket a gyógyulás felé.

A változás akkor tud elindulni, amikor megtanuljuk uralni az érzelmi agyunkat. Megtanuljuk megfigyelni és elviselni a nehéz és fájdalmas érzeteinket. Ezután kezdhetünk el megbarátkozni a régi térképeinket fenntartó érzelmeinkkel, hogy megtanuljuk elviselni azt, ami belül zajlik…
Ehhez elengedhetetlen a mély önismereti munka, ami sokszor nagyon nehéz és fájdalmat, hiszen szembesülünk az addig elnyomott érzéseinkkel, emlékeinkkel, de ahhoz, hogy meg tudjunk szabadulni ettől, szükséges, hogy felismerjük, megengedjük magunknak a fájdalmat és ezáltal el tud indulni a gyógyulás folyamata.

Ha szeretnél kapcsolódni önmagaddal és a belső világoddal, tudom ajánlani KEDVEZMÉNYESEN MÁJUSBAN: Méh gyógyító csomagot: https://holdkucko.com/meh-gyogyitas/
Kedvezményesen szintén ONLINE tanfolyam a női termékenységért: https://holdkucko.com/tanfolyam-a-noi-egeszsegert/

ONLINE női jóga tanfolyam, a női test harmonikus működéséért: https://holdkucko.com/online-noi-joga-tanfolyam-a-noi-test-harmonikus-mukodeseert/

Ha pedig személyes csoportot keresel, akkor tudom ajánalni az egy éven át tartó női önismereti kört, ahol mélyebben foglalkozunk a traumáinkkal, a nőiségünkkel. Női életút 1 éves önismereti csoport a Dunakanyarban indul Szeptemberben: https://holdkucko.com/noi-eletkor-csoport/

Clau.

Felhasznált irodalom: Bessel Van Der Kolk: A test mindent számontart.